Munkások ’56

Az 1956-os Intézet Évkönyve a 2016 szeptemberében Egerben, több intézmény közreműködésével 1956 és a szocializmus: válság és újragondolás címmel megrendezésre került multidiszciplináris jelenkortörténeti konferencia egyik legnagyobb szakmai érdeklődést kiváltó centrumáról, a munkásságról és 56-os szerepvállalásáról szóló előadások szerkesztett anyagát tartalmazza.

A konferencia alapgondolata, hogy az 1956-os forradalom, amely a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseménye, világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak. A konferencia előadói ebből a szempontból kívánták újragondolni 1956 magyarországi történetét. Lehetséges-e a nem kapitalista társadalmi fejlődés azután, hogy a klasszikus bolsevik program hitelét vesztette? Demokratizálható-e a szocializmus, és felszámolhatóak-e a kapitalizmus egyenlőtlenségei? Milyen új alkalmazkodási módokat váltottak ki a hétköznapi életben az új működési mechanizmusok?

A munkásság forradalmi szerepe mindig is foglalkoztatta az 1956-ot akár csak részben társadalomtörténeti látószögből szemlélő elemzőket. Paul Kecskemeti 1961-ben az Egyesült Államokban megjelent monográfiájának alapgondolata, hogy „a váratlan forradalom” a magyar társadalom különböző rétegeinek és csoportjainak sajátos sérelmeiből és összeadódó feszültségeiből indult ki. Az értelmiség mellett különösen nagy figyelmet szentelt – elsőként – a munkásságnak, s nagyban épített a magyar emigránsokkal készített oral history interjúkra és kérdőívekre.

A totalitarizmus egyik fő teoretikusa, Hannah Arendt is úgy vélte, 1956 azt bizonyítja, hogy a szovjet totális rendszer keretei között is lehetséges értelmes, spontán tömegmozgalom a szabadságért. Arendt 1956-ot egy olyan, elveszett hagyomány folytatásának látta, amely az észak-amerikai angol gyarmatok vidéki kerületeinek gyűléseivel és az 1789-es párizsi községtanáccsal kezdődött, majd az 1870-es párizsi kommünnel és az 1905-ös, 1917-es szovjetekkel folytatódott. A tanácsok forradalma szerinte a modern világ reményét jelenti a szükségszerűen diktatórikus, totalitárius irányba torzuló egy- (vagy több-) párti politikai rendszerekkel szemben. Az 1956-ban rejlő munkásforradalom előzményeit és lehetőségeit, továbbá a munkásság korabeli és ’56 utáni politikai, társadalmi szerepét a kötet írásai a legnagyobb szakmai színvonallal tárgyalják.